Arnon Grunberg
Litera,
2014-06-11
2014-06-11, Litera

Arnon Grunberg: Az írás a tudattalan megszelídítése


Gabriella Horn

A New Yorkban élő, német származású, Hollandiában nevelkedett Arnon Grunberggel a Café Amsterdam felsztiválon beszélgettünk magyarul most megjelent könyvéről, a Betegség nélküli emberről és többek között arról, hogyan hat az olvasás és írás természetére a technikai fejlődés, valamint arról vajon mi történik egy író agyában, miközben ír. - Horn Gabriella interjúja.

Svájcból érkezett a budapesti rendezvényre, most bemutatott könyvének főszereplője is svájci (és indiai). Sokat jár ott, szereti ezt az országot?

Most Németországban volt dolgom, és maradt időm a magyarországi program előtt, így pár napot Svájcban töltöttem, dolgoztam és kicsit túráztam a hegyekben. Igen, nagyon szeretem Svájcot.
A természetet, különösen a hegyeket, a tájat. Én ugye Amszterdamban születtem, ahol egyáltalán nincsenek hegyek. Érdekes számomra Svájc kívülállósága, semleges státusza is, hiszen sem az ENSZ-nek, sem az Európai Uniónak nem tagja. Bizonyos módon kilóg az európai történelemből is azáltal, hogy kimaradt a második világháborúból. Ugyanakkor persze nagyon is része a "nagy egésznek" a sok bankjával, a gyógyszeriparával. Van egy ismert rész Graham Greene "A Harmadik ember" című regényében (és a belőle készült filmben), ami remekül összefoglalja Svájcnak ezt a történelmen kívüliségét:

„A Borgiák 30 éve alatt Olaszországban háború, terror, gyilkosság és vérontás tombolt. De ők adták a világnak Michelangelot, Leonardo da Vincit és a reneszánszot. Svájcban testvéri szeretetben élnek az 500 éves demokrácia és béke országában. És ők mit teremtettek? A kakukkos órát." (Ráadásul az utóbbi valójában nem is svájci, hanem német találmány. A.G.)

Hogyan, miért választotta a Betegség nélküli ember témáját?

2006-ban úgy döntöttem, hogy a regényírás mellett újságírással is szeretnék foglalakozni. Többször jártam holland lapok tudósítójaként Irakban, Afganisztánban. Az utolsó, 2010-es iraki utam során történt meg valakivel az a képtelen eset, hogy a bőröndjéből kilopták a holmiját és más ruháit tették bele. Ez az eset annyira megragadott, hogy azt gondoltam, mindenképp szépirodalmi feldogozást kíván. Csakúgy mint az egész bagdadi helyzet.

A főszereplő iraki kapcsolata, Hamid Shakir Mahmoud nevéhez nagyon hasonló nevű tisztje volt Szaddam Husszein korábbi iraki elnöknek is. Talán ő adta az ötletet a könyvbeli karakterhez?

Nem, a könybeli karakter teljesen fiktív személy, de teljesen életszerű, mint ahogy a főszereplő építész iraki utazása és ottani helyzete is, a biztonsági őröktől való függősége, a nekik való kiszolgáltatottsága. Én is hasonló körülmények között jártam ott, és ugyanezt tapasztaltam. Az odalátogató nyugatiaknak ez a kívülállósága érdekelt, mint regényírót.

A kívül állóság talán nem teljesen idegen Öntől: német zsidó családban, de Hollandiában nőtt fel.

Nekem természetes az egyik helyről a másikra költözés, ez – bár mára klisének számít – velejárója globalizált világunknak. A kívülállóság, a külső megfigyelői státusz, amúgy is jellemző regényírókra.

Melyik országot tekinti az otthonának?

Nyelvi szempontból, és mivel a fiatalságom nagy részét ott töltöttem, Hollandiát tekintem annak. Ugyanakkor nagyon is németnek, és persze zsidónak érzem magam, és amerikai állampolgár vagyok, New York is az otthonom lett. De ha valaki megkérdezné, hogy európai vagy amerikai vagyok, habozás nélkül az előbbit választanám.

A digitális világ, az egyszerre több eszközön kommunikáló emberekkel Ön szerint befolyásolják a történetmondás módjait, eszközeit?

Öt évvel ezelőtt erre a kérdésre nemmel válaszoltam volna. Ma már nem vagyok ebben biztos, amikor például azt látom, hogy a kilencéves keresztfiam milyen könnyedséggel használja ezeket az eszközöeket. Annyi minden tereli el a figyelmünket: például amikor egy Ipad-en olvas valaki könyvet, s közben időnként e-mailt érkezéséről kap értesítést, stb. Nem mondom, hogy ez rossz, vagy jó, de tény, hogy sok minden megváltozott és lehet, hogy idővel megváltozik a szépirodalomhoz való kapcsolatunk is. Lehet nosztalgiázni, hogy régen mennyivel jobb volt, de ez egyrészt szerintem nem biztos, hogy igaz, másrészt a könyvek fenn fognak maradni, még ha nem is tömegmédiumként, hanem csak egy kisebb közösség számára...

Ezek a változások hogyan hatnak az írásra?

A valóság maga változik, vagyis az a valami, amit valóságnak nevezünk. Számomra egyre fontosabb – és élvezetes – része a regények megírása előtti kutatómunka, ami ahhoz szükséges, hogy mások életébe "belemerülhessek". Ezért kezdtem újságíróként is dolgozni, hogy szélesítsem a világról alkotott képem.
Kezdett a regényírói szerep túl szűk lenni, mindig csak az irodalomról, könyvbemutatókról, könyvesboltokról szólt az életem, s vágytam egy kicsit több, egy kicsit más valóságra.
Az afganisztáni út nagyon nagy hatással volt rám, arra, ahogy a világot látom. Tulajdonképpen más ember lettem, miután visszatértem onnan. Ezért vállaltam az iraki utat is. A háború azt az illúziót adja, hogy számít az életed, hogy intenzívebben éled meg. Persze ezt csak azért tehettem, mert nem sebesültem meg. És mert a saját választásomból mentem oda, bármikor eljöhettem onnan.

Egyes szerzők meghatározott napirend szerint, adott körülmények között szeretnek írni. Ön hogyan alkot?

Minden könyvnél egy kicsit másképp. Én egyformán tudok írni a saját lakásomban, vagy egy hotelszobában is, vagy épp anyámnál, bárhol, ha viszonylag csend van és nálam van laptopom. Nekem a fejemben van minden, ami a regényeimhez kell, de nyilván vannak sokan, akik akár egy könyvnyi jegyzetből dolgoznak.

Amikor elkezd írni egy regényt, az mennyire van "készen" a fejében?

Maga az írás folyamata sokat változtat az eredeti terveken. Maximálisan egyetértek Coetzee -vel abban, hogy „csak írás közben derül ki az, hogy miről akarsz írni valójában". Egyre inkább úgy látom, hogy az írás folyamatát, mely a tudattalan megszelídítésének eredménye, nem lehet teljes egészében megmagyarázni.

Részt vett egy ehhez kapcsolódó kísérletben is, beszélne erről?

Egy neurológia kísérlet során vizsgálják, hogy mi történik az agyban a kreatív munka során. A legutóbbi írásommal jelentkeztem ebbe a projektbe. Kicsit klausztrofóbiás érzés volt. Miközben a számítógépen írtam, a fejemen elektródák voltak, egy kamera az arckifejezéseimet figyelte, egy szotfver pedig azt követte, hogy épp mit írok. A kutatás eredményeit csak később hozzák majd nyilvánosságra, jelenleg az olvasók reakcióit vizsgálják. Érdekes volt a kísérlet, tulajdonképpen segített koncentrálni a munkámra, mert máskor, ha elakadok, kicsit a híreket szoktam olvasni, vagy az e-mailjeimet, most pedig figyeltem arra, hogy ilyen ne nagyon legyen.

Ebben a könyvében több szempontból is fontos szerepet kap az opera. Miért?

Amikor Bagdaban jártam, akkor is voltak hasonló pályázatok, mint a könyvbeli, az opera megépítésére kiírt verseny. Az opera a békét, a civilizációt, a művészet civilizáló erejébe vetett hitet, az irakiak által is vágyott életet jelképezi. Az ilyen tervek, projektek azt az illúziót akarják kelteni, hogy rendeződtek a dolgok, a kulturális élet újraindult, béke van. Pedig az elmúlt években nem sokat változott a helyzet ott...