Arnon Grunberg
Kötve-füzve,
2014-07-07
2014-07-07, Kötve-füzve

Mit tehet az író, amikor a barbárok a kapuk előtt állnak?


József Kling

Arnon Grunberg holland írót humora és külseje miatt gyakran hasonlítják Woody Allenhez. Szülei holokauszt-élményei nagy hatással voltak rá, édesanyja naplóját mégsem olvassa el. A bűn, bűntudat, szégyen kérdése izgatja a legjobban, valamennyi regényének ezek a vezérmotívumai. De mostanában sokat gondolkodik azon, vajon nem nagyobb hatású-e egy tárca egy olvasott napilapban, mint egy új regény.

A szülei Németországból származó zsidók. Túlélték a holokausztot, aztán Hollandiába költöztek, ahol ön kései gyerekként megszületett. Mennyiben befolyásolta az ő előtörténetük az ön személyiségét?

Az ember nem tudja elképzelni, milyen lett volna, ha másmilyenek a szülei. Amikor 1994-ben megjelent az első könyvem, az Uborkaszezon, kifejezetten törekedtem arra, hogy ne aggassák rám a második generáció stigmáját. Akkor 23 éves voltam, most 43 vagyok. A szüleim traumatizált emberek voltak, ami nyilván hatott rám, de nem feltétlenül csak negatív értelemben. Ez által lettem az, aki vagyok. Édesapám, aki 1912-ben született, dezertőrként, Wehrmacht katonaruhában bujkált, így könnyebb volt elrejtőzni, mint zsidóként. Édesanyám több táborban is volt, végül Mauthausenben szabadult fel. Anyám szüleit Auschwitzban elgázosították.

Hogy tudta meg, mi történt a szüleivel?

Elejtett mondatokból raktam össze a képet. Sosem ültek le velem, hogy elmondják, mi történt velük. Apám egyébként is az egyik leghallgatagabb ember volt, akit ismertem. A múltról egyáltalán nem beszélt. Anyám írt egy könyvet a háborús élményeiről, nem kiadásra szánta, csak úgy magának. De sosem olvastam.

Az hogy lehet?

Féltem attól, hogy túl nagy hatással lenne rám.

Egy író, aki maga is hatásra törekszik, fél a hatástól?

Tudom, hogy van ebben némi ellentmondás. Pedig nem tartom magam gyáva embernek. Elmegyek olyan helyekre, melyek kifejezetten veszélyesek, és az írásban is merész vagyok. Ami anyám könyvében benne van, annak a nagy részét úgyis tudom. Attól félek, irodalmi műként olvasnám, és stilisztikai értelemben nem tetszene. Anyám egyébként nem sértődött meg, hogy nem olvasom el.

Édesanyja hogy viszonyul az ön műveihez?

2010-ig minden könyvemet olvasta. Egyszer interjút készített vele egy flamand újság, és abban azt nyilatkozta, hogy ez az irodalom dolog őt nem igazán érdekli. Sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy a fia végre találjon egy rendes zsidó lányt, akit elvehet feleségül.

Mit jelent az ön számára a zsidósága?

Nem vagyok vallásos, bár vallásos nevelést kaptam. Számomra ez tisztán kulturális kérdés. Semmiképpen sem az identitásom egyetlen építőeleme. Szüleim mindketten Berlinben születtek, nagy részben németek is voltak.

Milyen nyelven beszéltek otthon?

Hollandul, de németül is. A holland az anyanyelvem. A nővéremet még kétnyelvűnek nevelték. Én csak a hollandban mozgok otthonosan.

Egy ideje New Yorkban él, úgy tudom, angolul is ír.

Csak rövidebb cikkeket. Az újságírói munkásságom nagy részét angolra fordítják.

Milyen érzés angolul olvasni a műveit? Minden átjön a fordításon, amit el akart érni?

Nem mondhatnám, hogy bármi elveszne. Mind az angol, mind a német fordítómmal nagyon jó kapcsolatban vagyok. El is tudom olvasni, tudnék szólni, ha valami nem stimmelne. A fordítás tulajdonképpen interpretáció. Szerencsés esetben a fordító a legjobb olvasója a szövegnek. Nemrég beszélgettem egy irodalomtudóssal, aki azt mondta, mindegyik fordító másképp értelmezi a szöveget. Ha Platónt akar olvasni az ember, és tíz fordítást begyűjt, az mind más lesz. A legegyszerűbb megtanulni ógörögül. A középiskolát nem fejeztem be, de tanultam görögöt és latint is. Azokon az órákon a szövegek fordítását találtam a legélvezetesebbnek. Ott is az volt az alapélményem, hogy rengeteg jó fordítása lehet ugyanannak a szövegnek.

Sok interpretációja lehet a saját szövegének?

Az a szerencse, hogy még élő író vagyok (nevet), a fordítók bármikor konzultálhatnak velem, ha megakadnak. Genfben megfordultam egy fordítói workshopon, ahol a könyveim fordítói is jelen voltak. A francia fordítóm például sosem veszi fel a kapcsolatot az íróval, akit fordít. Azt mondta, ő professzionális fordító, nincs szüksége az íróra, a szöveg bőven elég. A német fordítóm ezzel szemben naponta tíz kérdést küld e-mailben. Két különböző felfogás.

Ha ön fordító lenne, melyik lenne?

A francia. A szöveg a lényeg. De azért a német fordító kérdései okosak és jogosak.

Könnyen ír?

Eddig igen. Húsz éve írok regényeket, most már figyelnem kell arra, hogy ne ismételjem magam, hogy mindig valami igazán újat tudjak kitalálni.

Amikor 17 évesen azt mondták önre, hogy antiszociális, otthagyta az iskolát. Mi volt ennek az oka?

Másra vágytam, színész akartam lenni. Sokat lógtam, semmiben nem vettem részt, büntetéseket kaptam, de nem hajtottam végre, megbuktam, az egész rendszerből ki akartam lépni.

Tényleg antiszociális?

Nem. Akkoriban sem voltam az. Szerettem húzni a tanárokat, de nem voltam gonosz, nem csináltam aljas dolgokat. A kamaszkor tele van boldogtalansággal.

Provokátor volt?

Egy félszeg provokátor.

Élvezte, hogy provokál?

Nem élveztem. Amit élveztem, az a színház volt. Szerettem az osztály bohóca lenni. De ha túl sokáig bohóc az ember, az is szereppé válik.

A humoron keresztül akart a középpontba kerülni?

Természetesen. Megvolt bennem az ehhez szükséges ambíció.

Az írói lét is szerep, nem?

Lehet, de bízom benne, hogy íróként komolyabban vesznek, mint annak idején az osztály bohócaként.

Miért kezdett el írni?

Mert a színészet nem működött. Játszottam kisebb szerepeket, színészképzőbe is jártam, de nem voltam elég tehetséges. Aztán irodában dolgoztam, majd saját kiadót alapítottam, amely azonban csődbe ment. Nem volt semmi pénzem, egy másik kiadó vezetője segített ki kisebb munkákkal. Lektori jelentéseket készítettem a beküldött kéziratokról. A legtöbb esetben annyira gyenge írásokkal találkoztam, hogy azt gondoltam, ezt még én is jobban tudom csinálni.

Eddigi legátütőbb regényének, a Tirzának a főhőse, az apa olyan dolgokat művel, amiért gyűlölnünk kellene. Hogy lehet, hogy a végére mégis szinte megszeretjük ezt az embert?

Az író egyfajta ügyvédje is az alakjainak. Az olvasók, azaz az esküdtszék elé tárja a történetet, és igyekszik megvizsgálni, miért lett valaki olyan, amilyen. Itt is előjön a bűn, bűntudat, szégyen kérdése, ami mindig nagyon érdekelt. Amúgy sokkal izgalmasabb olyasvalakit teremteni, aki ellenszenves, akinek rettenetes dolgai vannak, mint egy kellemes emberről írni. Az apa és lánya közötti borzasztó kapcsolat izgatott engem.

De hát nincs is erről tapasztalata. Azt mondta egy interjúban, azért tud olyan sokat írni, mert nincs gyereke. Hogyan lehet ilyen mély tudással írni valamiről, amit soha nem élt át?

Ez az író dolga. Bele kell helyezkedni a szituációba, bele kell bújni egy elképzelt ember bőrébe. A fantáziánkkal kell dolgoznunk. El kell tudni képzelni, milyen apa lennék, milyen lány lennék. Korábban nem szerettem ilyesmit mondani, mert távol áll tőlem a misztika, de tényleg az történik, hogy munka közben az író valahogy rendkívül világosan átlát dolgokat, olyasmiket is, amikről nincsen hétköznapi tapasztalata.

Valahol azt olvastam, a Tirza egyik lehetséges értelmezése, hogy csak egymás projekciói vagyunk.

Részben mindig projekciókkal van dolgunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne létezhetne valódi intimitás két ember között. Csak sosem szabad abba a hibába esni, hogy azt gondoljuk, ismerjük a másikat. Nem lehet úgy együtt élni, hogy az embernek ne legyenek titkai a másik előtt. Mások titkait pedig tiszteletben kell tartani.

A 20. század elején az írók még meghatározó szerepet játszottak a társadalomban. Mi a helyzet manapság?

Korábban az írónak olyan szerepe volt, mint egy sámánnak, varázslónak. Ma már mindenki a saját maga papja. Nincs hiteles autoritás a társadalomban. Ez egy régóta zajló folyamat. Nem kizárt, hogy egyszer megfordul, de jelenleg az író tevékenységének minimális társadalmi relevanciája van. Különös, hogy miközben tisztában vagyunk vele, milyen csekély jelentősége van a munkánknak, mégis megszállottan csináljuk, és arra vágyunk, hogy hatása és értelme legyen. Platón azt mondta, hogy a költő veszélyes, és el kellene űzni az államból. Most ott tartunk, hogy az írókat-költőket az állam anyagilag is támogatja. A művész megteremtette a maga helyét a társadalomban, bármit megtehet, ugyanakkor bizonyos értelemben irrelevánssá is vált.

A művészet is fogyasztási termék, legfeljebb nincs rá túl nagy kereslet.

Elképesztő konkurenciája van az irodalomnak, gondoljunk csak a számítógépes játékokra, tévésorozatokra. Egy holland irodalomprofesszor azt mondta nekem, ha halhatatlan akarok lenni, ne könyveket írjak, hanem számítógépes játékprogramokat.

Vagyis a jövő generációi számítógépes játékokból tanulnak majd empátiát, érzelmi intelligenciát, önismeretet? Mert a művészet mégiscsak erre való, azon túl, hogy gyönyörködtet.

Egyetértek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy voltak idők, amikor az embereknek csupán egészen szűk csoportja olvasott. Erasmus nagyon kevés embernek írt, alig olvasta valaki. Most megint ebbe az irányba megyünk. Bár technikailag szinte mindenki képes az olvasásra, az irodalmi szövegekre viszonylag kevés a kereslet. Ugyanakkor az irodalom is iparággá vált, amelynek tömegterméket kell gyártani, ha életben akar maradni. És ez nagyban aláássa a szerző alkotói függetlenségét.

Önt is befolyásolja, hogy eladhatót kell írnia?

Nem. De. Nem. Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert akár a tárcáimból is meg tudnék élni. Ha egy darab könyvet sem adnék el, akkor sem halnék éhen. Ugyanakkor persze minden író arra vágyik, hogy sokan olvassák.

Magyarul most megjelent könyve, A betegség nélküli ember egészen más világ, mint a Tirza. Mintha Kafka ihlette volna.
Azt szerettem volna bemutatni, hogy a világunk mennyire kafkaivá vált. Hogy egyre nehezebb különbséget tenni fikció és valóság között.

A regény tulajdonképpen two in one. Miért kellett kétszer nekifutni a történetnek?

A másodikat nem lehet az első nélkül értelmezni. Az első történet utazás a pokolba, majd onnan vissza. Amikor a főhős visszatér Svájcba, a Paradicsomba, rájön, hogy teljesen idegen lett, és elhatalmasodik rajta a perverz vágy, hogy visszatérjen a pokolba. Az első út során még naiv, csőlátású, ártatlan. A második útra már tudatosan indul, azért megy vissza, hogy megértse az előzőt. Mint az az ember, aki talál egy gombot, aztán készít hozzá egy kabátot. Először van a büntetés, aztán meg kell találni hozzá a bűntényt.

Sam nem érti, milyen játékba került bele. Ahogy az emberek általában nem értik, mi miért történik velük. Példabeszéd ez a regény a valósághoz való viszonyunkról?

Samnek azt kell megtanulnia ebben a történetben, hogy nincsenek evidenciák. Az a hit vagy egyértelműség, hogy itt ülünk, és mindenki azt gondolja magáról, hogy valaki, egyszerűen nem létezik. Ugyanakkor ez egy realisztikus könyv, a világ egy olyan részéről szól, ahol ez a mindennapos valóság. Többször is jártam a Közel-Keleten, és annyira nem értettem, mi zajlik ott, hogy úgy éreztem, ezt csak egy regényben tudom megírni.

És most, a regény megírása után jobban érti a keletet?

Furcsa, de azt gondolom, igen. A valóság olyan, hogy le kell hántani róla a rétegeket, és sohasem tudhatod, elérted-e már a közepét. Minden csak héj. A Közel-Keleten a paranoia, az összeesküvés-elméletek a mindennapok szerves részét képezik.

Na és Európa? Itt is egyre erősödik az idegengyűlölet, az antiszemitizmus.

Igen, Hollandiában is van egy nagyon erős muszlimellenes párt. Aki most a muszlimok ellen uszít, pár év múlva talán a zsidók ellen fog, mert a frusztráció így működik. Amikor 17 éves voltam, Európának az a fele még nyugodt volt. Most pedig ott tartunk, hogy a biztonságos Európa képét meg kell védeni. Sokszor gondolkodom azon mostanában, vajon nem nagyobb hatású-e egy tárca egy olvasott napilapban, mint egy új regény. Ha a barbárok a kapuk előtt állnak, vajon a regényírás-e a legfontosabb teendő?

Arnon Grunberg (1971) generációja legkiválóbb és külföldön is legismertebb holland írója. Huszonhárom évesen Hollandiában elnyerte a legjobb első regénynek járó díjat Blauwe maandagen (Uborkaszezon) című kötetével - majd 2000-ben újra elnyerte ugyanezt a díjat egy másik regénnyel is, amelyet Marek van der Jagt álnéven publikált.

A New Yorkban élő Grunberg ez idáig tizenegy regény szerzője (közülük a legutóbbi, A betegség nélküli ember nemrégiben jelent meg a Gondolat Kiadónál). Emellett rendszeresen ír cikkeket és esszéket holland, német, angol és amerikai folyóiratokba.
A szerző eddigi legsikeresebb regénye, a Tirza, amelynek holland kiadásából több mint 300 000 példányt adtak el, s tizenöt nyelvre fordították le, több rangos irodalmi díjat nyert, és film is készült belőle. Grunberg magyarul is olvasható regényei (valamennyi Wekerle Szabolcs kiváló fordításában):

Uborkaszezon (2001)
Fantomfájdalom (2002)
Ínyencek (2004)
A zsidó messiás (2007)
Tirza (2012)
A betegség nélküli ember (2014)


Köszönet Wekerle Szabolcsnak a holland tolmácsolásért, Scheer Katalinnak a szerkesztésben nyújtott segítségért.
Nem tartozik hozzá címke