A könyvfesztiválra jelent meg a Gondolat kiadónál a Tirza című regénye, amelyet bár 2006-ban írt, a magyar olvasók csak most ismerhetnek meg. A legutolsó magyarul olvasható könyve az öt évvel ezelőtt megjelent A zsidó messiás volt, amely egy átlagos történetként indul és a végére egy véres, szinte abszurd, őrült sztorivá változik. A Tirzáról azt olvashatjuk a fülszövegben, hogy egy pszichothriller, és az ön könyveit és meglepő fordulatait ismerve, hajlamosak is vagyunk ezt rögtön elhinni.

Nem, ez a könyv nagyon más, mint A zsidó messiás. Bár van benne gyilkosság, semmiképpen nem nevezném thrillernek, de kétségtelen, hogy lehet egy ilyen olvasata is. Én inkább egy pszichológiai portrénak szántam, de ennél is fontosabb számomra, hogy ez egy apa és a lánya története. Felmerülhet természetesen az olvasóban, hogy valamiféle önéletrajzi ihletésből született, de ez sincs így. Novellaként indult, de aztán annyira befejezetlennek tűnt, annyi mondanivalóm volt még, hogy folytattam. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a szeretet lehet-e gonosz. Lehet-e túlságosan vagy rosszul szeretni valakit? Persze én is benne vagyok valahol ebben a történetben, de rejtettebb módon.

Hogyan viszonyul a regényhez most, hogy már hat éve megjelent? Mennyire gondolkodik róla másképp, hogy újabb és újabb kiadásokat ér meg?

Hát igen, azóta két könyvet is megírtam, és a harmadik is hamarosan meg fog jelenni. De az biztos, hogy a Tirza lett Hollandiában és Németországban a legsikeresebb könyvem, anyagilag is. Körülbelül háromszázezer példányban kelt el, a regényeim általában százezres példányszámban fogynak, ami szintén nagyon szép szám, de a Tirza ezeket is felülmúlta. Nem számítottam ekkora sikerre, tizenhét nyelvre fordították le, és film is készült belőle, amely két díjat is nyert. Persze kicsit furcsa még mindig, hogy egy olyan könyvről kell jelen időben beszélnem, amit sok éve írtam, de számomra a könyvek olyanok, mintha a gyermekeim lennének. És egy anya ugyanúgy szereti a gyermekeit, mindegy, éppen melyikről beszél, lehet nyolc éve született, ugyanolyan fontos.

Mit gondol a Tirzából készült filmről?

Nem vettem részt a film készítésében, eladtam a jogokat és utána útjára engedtem. Nem vagyok filmes beállítottságú, bár egyszer írtam egy forgatókönyvet, nem sokkal az után, hogy az első könyvem megjelent, de rájöttem, az egy teljesen másik szakma, egy másik ipar. Szerzőként az embernek nem sok hatása lehet arra, hogy milyen lesz a filmes végeredmény; és itt a művészeti, esztétikai kérdéseken túl rengeteg pénzről is szó van, szóval inkább meghagyom ezt azoknak, akik tényleg értenek hozzá. De persze olvastam a Tirzából készült forgatókönyvet, majd aztán a filmet is megnéztem. Voltak benne megoldások, amelyeket szerettem, és voltak, amiket nem, de ez egy külön alkotás. Történetesen az én regényemen alapul, de nem vagyok érte felelős. Megtisztelő, de nem a legfontosabb dolog számomra, hogy egy-egy könyvemből milyen adaptációk születnek, főleg ha a rendező más munkáit külön szeretem is. Például tudom, hogy John Malkovich már egy ideje meg akarja filmesíteni az egyik könyvemet, amit még álnéven írtam (De geschiedenis van mijn kaalheid - Kopaszságom története).
Számomra a legfontosabb az, hogy komoly irodalmat, munkát adjak ki a kezemből. Természetesen az anyagi siker felett érzett örömöt sem akarom kisebbíteni, rendkívül szerencsés vagyok, hogy már a pályám elejétől az írásból tudok megélni, tisztában vagyok vele, hogy számos olyan ország van, ahol ez szinte kivitelezhetetlen.

Gondolkodott már azon, hogy felhagy az írással?

Nem, ez még sosem jutott eszembe. Ahogy telnek az évek, egyre biztosabb vagyok abban, hogy az én utam az írás. Tinikoromban még eljátszottam a gondolattal, hogy talán színész leszek, de aztán rájöttem, hogy nem megy. Majd elkezdtem könyvkiadással foglalkozni, de tönkrementem, így végül írni kezdtem. Azt gondoltam, majd talán öt-tíz évig csinálom, aztán valami másba kezdtek, de beleragadtam. Minél régebb óta csinálom, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy semmi mást nem akarok csinálni. Lehet, majd egyszer nyugdíjazom magam, de most negyvenegy évesen úgy látom, még nagyon sokáig nem fog ez bekövetkezni. Az a jó az írásban, hogy akár nyolcvan-kilencvenéves koráig is csinálhatja az ember. Újságíróként is dolgozom, voltam Afganisztánban, Guantanamóban, dolgoztam inkognitóban, például inasként pár hónapig egy hotelben.
Az újságírás azért fontos számomra, mert egyrészt szeretek politikai, társadalmi kérdésekről írni és azok hátterét kutatni, másrészt az emberek és a történeteik is nagyon érdekelnek. Anyagot gyűjtök, ha úgy tetszik. Mikor abban a német hotelben inasként takarítottam a szobákat, akkor döntöttem el, hogy minden nyáron fogok pár hétig valami ilyesmit csinálni. Kellenek az élmények, más így látni a társadalom működését. Voltam ezért pincér egy svájci vonat étkezőkocsiján, és masszőr Románában egy hotelben.

Felismerték valaha?

Egyszer, amikor a svájci vonaton dolgoztam Genf és Zürich között. De sem Romániában, sem Németországban nem történt hasonló. A masszőrség kicsit körülményes volt, eleve nehéz volt találni egy olyan hotelt, ahol befogadtak. Mindig is érdekelt Kelet-Európa, 2004-ben például Magyarországon tartottam kurzusokat az ELTE Néderlandisztika Tanszékén, így, mikor egy ismerősöm említette, hogy van egy román szálloda, ahol dolgozhatnék, rögtön lecsaptam rá. Részt vettem egy gyorstalpaló masszázstanfolyamon, így sikerült elhitetnem mindenkivel, hogy tényleg masszőr vagyok. Érdekes élmény volt, ez a román hotel az előző rendszerben valószínűleg luxusszállónak számított, de mára igencsak megkopott. A legtöbben az odalátogatók és a személyzet közül sem beszéltek a románon kívül semmilyen nyelven - ez egyrészt meg is könnyítette a helyzetemet, mert így nem tudtam lebukni. Úgy tapasztaltam, hogy Romániában sokkal jobban jelen van a múlt, mint Csehországban vagy Lengyelországban. Jobban belengi a nosztalgia, a “régen minden jobb volt” érzése.

Hollandul ír, de évek óta New Yorkban él.

Igen, mára New Yorkot tekintem otthonomnak, az utóbbi években megkaptam a zöld kártyát is. Egy szerelem miatt költöztem ki, és bár az elmúlt, én maradtam. Mostanában sok időt töltök Amszterdamban is, mert anyám már idősebb. A német a második, az angol a harmadik nyelvem. Míg a regényeimet hollandul írom, sok újságírói munkát angolul csinálok.

Elmondhatjuk a Tirzáról, hogy egy férfi regénye? Mi fogta meg a figurában?

Igen, ez egy férfi könyve, egy férfié, aki ahogy idősödik, elveszíti a dolgokat, amelyek fontosak neki, mindent, ami igazán fontos volt számára: a feleségét, a lányait, a munkáját. Jörgen egy olyan ember, aki nem érzi magát hibásnak emiatt, és nem is tudjuk meg igazán, hogy a történtek mégis kinek a hibájából fajulnak a tragédiáig. Az életben is így működnek ezek a dolgok, sosem tudjuk meg például, hogy egy kapcsolat kinek a hibájából romlik el. Ezek nemcsak nyugat-európai kérdések, hanem olyan univerzális problémák, amelyek mindenfajta társadalomban előfordulnak. A bevándorlóktól, az idegenektől való félelem is benne van a könyvben, vannak politikai kérdések is, amelyeket érint, de ezek inkább a háttérben. A központban a férfi és az ő életének összeomlása áll.