Arnon Grunberg
Élet és irodalom,
2002-10-25
2002-10-25, Élet és irodalom

Arnon Grunberg: Fantomfájdalom


Elõször azt hittem, Arnon Grunberg (1971) Woody Allen regényírói változatban. Boszszankodtam, minek nekünk most valami irodalomban, ami a film mûfajában már lefoglalt és tökéletesen mûködik. Olcsó utánérzés, a csetlõ-botló zsidó entellektüel édes-bús kínjai New Yorkban. Ráadásul nyelvi eszköztárában is teljes a hasonlóság, anélkül, hogy igazán bejönnének a Woody Allen-es poénok. Egész idõ alatt az volt az érzésem, hogy a szerzõ minden mondatával azon erõlködik, hogy jól megnevettessen, ez viszont sehogy sem sikerül neki. A regény vége felé azonban rájöttem, hogy mégiscsak nagyszerû könyvet olvastam. Melyik ponton fordult át bosszankodásom ámulatba, nem tudom. Talán amikor a csellengõ fiatalember, Robert G. Mehlman, az író felhívja az anyját, hogy megtudja, mi volt az auschwitzi azonosító száma, hogy azután kipróbálja, nyer-e vele a szerencsejátékon. Vagy amikor Fischer asszony segítségével írja meg szakácskönyvét a Lengyel-zsidó konyha 69 receptbent, ami végre meghozza számára a régen áhított, de mégis csalódást okozó világhírt. Amikor egyértelmûvé válik, hogy a regény figurái közül egyetlen egy sem boldog, sõt, mi több, mindenki egytõl-egyig sírni valóan és gyógyíthatatlanul, mélyen boldogtalan, s még remény sincsen rá, hogy ebben változás álljon be. S hogy a regény keretét megteremtõ Harpo Saul, Robert G. Mehlman fia, aki tulajdonképpen elmeséli apja történetét, talán kievickél abból a súlyos és gyógyíthatatlan betegségbõl, amit érzelemszegénységnek nevezünk. Õ már érez fájdalmat, amelyet apja egész életében elkerülni, elfojtani, illetve szublimálni igyekezett. A regény attól válik egyszerre erõssé, hogy megrajzolja a holokauszt túlélõk gyerekeinek katasztrófáját, de anélkül, hogy errõl, mint témáról egyetlen szót ejtene. Azt az állapotot tárja elénk, amelybe ezek a "gyerekek" (a mai kb. 45-55 évesek) születésük pillanatában belevettettek, s amelynek következtében képtelenek az érzelmekre, legyenek azok pozitív vagy negatív érzelmek. Ez az érzelmi kifosztottság a felszínen talán egyfajta védekezésbõl fakad a külvilág ellen, talán a szülõi érzelmi rátelepedés kompenzálása. Mögötte a szülõk valós, feloldhatatlan, botrányos, jóvátehetetlen fájdalma munkál. A regényben azonban hál' istennek nincsen filozofálás - pedig Robert G. Mehlman fiában ezúttal is felcsillan az önéletrajzi motívum, de csak egészen halványan -, van viszont lebilincselõ meseszövés, kitûnõ karakterrajz, lendület, hangulatfestés, nem lehet letenni. Ha netán mégiscsak vihogni támadna kedvünk az abszurd nyelvi humorral megírt és kitûnõen, nagy empátiával magyarra fordított történeten, a végére mintha egy pohár szénsavas ásványvizet locscsantanának az arcunkba, akárcsak a fõhõssel teszi ezt a felesége. Mi is azt érezzük, amit Mehlman: nem gondoltuk volna, hogy enynyire szúr. Hogy ennyire fáj. Hogy még ki tudja hány generációnak ennyire, ilyen nagyon fáj.