Ma termékeny nap van, mert egy másik könyvről is tervezek írni, ezt nemrég fejeztem be. Arnon Grunberg: A zsidó messiás című kétköteteséről van szó (az Ulpius-ház részéről felesleges volt kettőbe szedni, így az ocsmány, ám kétségívül figyelemfelkeltő borítót is kétszer lehet megtekinteni).
A remény hal meg utoljára a könyv alcíme, ezek szerint ő lenne az egyetlen, aki/ami a könyv utolsó oldala után életben marad? Nem, inkább ő lesz az utolsó halott, hisz egy elég jelentős apokalipszisbe fordul a dolog, nem szeretnék semminek sem az elébe vágni, de az az érzésem, hogy Grunbergnek a remény már régóta egy szederjes, oszló, bűzölgő dög.

Párdon ezért naturalisztikus szóvirágért, de valahogy fel kell készíteni az olvasót arra a kegyetlenségfolyamra, amely ennek a kedélyes könyvnek az oldalain végigcsorog. Pedig az egész nem is indul olyan vésztjóslóan.
Csak abszurdan: Xavier Radek 16 éves fiú Bázelben él, nagyapja SS-katona volt, ezért ő zsidó akar lenni, hogy megvigasztalja a zsidókat. Mert a zsidókat vigasztalni kell, még ha ők ezt nem is tudják.
Mivel Grunberg előszeretettel "mond meg" egyetlen kijelentő mondattal, mindenféle magyarázat nélkül (pontosabban egy pármondatos eszmefuttatás végére fut ki az az egy mondat, azonban az eszmék eme futása inkább minősül ámokfutásnak, mintsem igazi magyarázatnak), kénytelenek vagyunk mi olvasók elgondolkodni az efféle kinyilatkoztatások hátteréről. Már ha van nekik olyan.
Mert Grunberg nem nagyon optimista e téren. Ha valakinek van bármilyen ötlete-eszméje-gondolata is, az vagy nagyon szegényes, vagy sima reakció a brutális fizikai erőszakra, elnyomásra, avagy valamilyen szexuális elnyomás-elfojtás áll a háttérben.
Xavier családjában is a múlt elnyomása az egyik tényező, de ez mindenféle szexuális motivációkkal, tabukkal keveredik. Az SS-nagypapa elhallgatása, Hitler Tudodki-nek nevezése még simán lehetne egy társadalomkritikai attitűd jele Grunberg részéről. Azonban Xavier anyja, apja, illetve a pótpapa (és hát maga Xavier is) már különböző szexuális zavaroktól szenved, ami kitágítja a könyv értelmezési horizontját.

A fiú tehát zsidó akar lenni, ezért először cionistákkal úszik a Rajnán (Grunbergnek igencsak jóféle keserű humora van, de ez biztos szülői örökség: holokauszt-túlélő anyja azt mondta róla, "Auschwitz rossz volt, de te rosszabb vagy!"), majd megismerkedik egy rabbival, annak családjával, végül körülmetélteti magát a félvak Schwartz bácsival annak lakásán (eközben mintha ráébredne addig lappangó homoszexualitására is, de erre még visszatérünk), aminek következtében majdnem sikerül kasztráltatnia magát. Ezeket az oldalakat nemcsak a gyengébb, hanem az erősebb idegzetű olvasók sem fogják nagyon szeretni - Grunberg töménytelen mennyiségű brutalitással festi le nemcsak a testi szenvedést, de a lelki nyomort is, utóbbit főleg Xavier és anyja relációjában. Utóbbi egy szeretni képtelen lény, aki azonban a megaláztatások hatására (is) vált ilyenné, a világirodalom egyik legkevésbé rokonszenves anyafigurája. Grunberg alakjai tehát primitívek, érzelmileg szinte nem léteznek (pontosabban csak tárgyakra tudják kivetíteni az önszeretetüket), reakcióik elemiek, kegyetlenek, undorítóak és kiszolgáltatottak egyszerre. Ebből azért már érezni, hogy nem a bázeli középosztály balos kritikájával állunk szemben, hanem egy jóval általánosabb antropológiai szkepszissel.

De térjünk vissza példaként is Xavier homoszexualitására. Amikor Schwartz bácsinál Avroméle, a rabbi fia elkezdi előbb simogatni, majd orálisan is "vizsgálgatni" a fiú - a beavatkozásra váró - péniszét, több mindenre is gondolhatunk. Először arra, hogy pusztán kíváncsiságból teszi mindezt (Xavier pedig ugyanezért hagyja), mivel két, hangsúlyosan nem érző lényről van szó (ezt ők maguk is többször kijelentik egymásnak, amiben persze irónia is van, hisz valamiféleképpen egymás szerelmesei lesznek), az egészben pusztán fizikai-biológiai ösztönök működnek (ne felejtsük el, két tinédzserről van szó). De az is lehet, hogy tényleg felfedezik a saját nemi identitásukat, még ha Xavier-nek közben van is egy barátnője, az indiai falvakat örökbe fogadó Bettina, de őt inkább csak a szülői elvárás miatt teszi magáévá. Grunberg elbeszélője nem magyarázza túl a dolgokat, mindkét elképzelés érvényes. A történet egyéb szálaiból azonban inkább az tűnik ki, hogy azért lesznek később egy pár, mert Xavier-t lehengerli egy érzés: nem akarja elveszíteni Avromélét. Ez a tőle szinte független és kontrollálhatatlan bírvágy lenne az, amit mi szerelem hívunk? Grunberg ezen a ponton nem mindig következetes.
Néha úgy tűnik, hogy az európai kultúra összes értékét biológiai és fizikai reakciókra kívánja visszavezetni, s ez a kiábrándultság magát a mi nyugati kultúránkat is csak egy rossz szájízzel elővezetett, kegyetlen történetté teszi. Időnként azonban Grunberg kiszállítja az elbeszélői pozíciót a szereplőkkel megegyező szintről (utóbbiban hasonlít Mikszáthra, akinél az elbeszélő szintén egy szinten van a szereplőkkel), gúnyos, epés, elgondolkodtató megjegyzéseket tesz bizonyos szereplőkre - ami nem klappol az antropológiai pozícióval, ehhez ugyanis bizonyos független erkölcsi magaslatok kellenek. (Ráadásul aztán úgy tűnik, hogy ez az antropológiai látlelet, ítélet kultúrafüggetlenül mindenkire igaz. ) Később, az amszterdami gyilkolós jelenetben az elbeszélő pedig Xavier belső hangjává válik, vagyis az elbeszélői pozíció indokolatlanul ugrál.

Mindezt tehát talán hívhatjuk nietzscheiánus világképnek is, mindenesetre Grunberg esztétikailag ugyanúgy nem tud koherens lenni, mint eszmeileg. Remek jelenetek után ellaposodik, vagy összecsapottá válik, ráadásul a könyv második kötete egyre kapkodóbbá válik, s ez a nagyon elkeserítő embertani atlasz politikai-antiutopisztikus posványba fullad. Kiemelendő mindenesetre a borzalmas körülmetélési jelenet, és pontossága, humora miatt a szaunás is.
Ebben Xavier, az anyja és az apja próbálnak beszélni a nagyapáról és a múltról egy szaunában. Az egész úgy kínos és kínlódásos, ahogy van, ráadásul az egész felidézi a koncentrációs táborok világát, az emberi méltóság és a család fogalma olvad el, válik gőzzé, eliminálódik, miközben a homokórában lepergő rózsaszín homok felidézi a lágerekben a melegek megkülönböztstésére szolgáló háromszög színét.

Az ember tehát szánalmas kis lény. Kérdés, hogy Grunberg mit akar ezzel a tudással. A fájdalmak megjelenítésével fel akarja kelteni a szánalom érzését az olvasóban? Egyszerűen kivetíti a saját szenvedéseit, frusztrációit a világra? Betegesen kéjeleg a szenvedésben (a könyvesblog szerint igen)? Hőseinek nincs karaktere, mert az embernek nem lehet olyan? Le akar számolni minden álságossággal?Remél-e bármit az igazság feltárásától Arnon Grunberg? Vagy csak szereti kinevetni a fajtársakat? Ő ezt mondja (többek közt): "Az, hogy a pesszimizmusom ellenére megírok egy könyvet, dolgozom vele, összességében adhat reményt. Mert azzal, hogy az ember leül, dolgozik a könyvön, máris értelmet adott a dolognak. Az, hogy megírom, mások elolvassák és megértik, amit mondani szeretnék: már önmagában is mi más lenne, ha nem remény...?"